“Lahmkruam” Helytörténeti Emlékpark (emlékház)

A zsidótemető melletti agyagbánya (Lahmgrube) gödrében kis tó alakult ki, melyet svábul Lakmkruam-nak neveztek. A tavat az 1970-es épekben betemették, s helyén a Vízgazdálkodási Vállalat telephelye, majd általános iskolai gyakorlókert volt. Ezt 2009-ben az önkormányzat helytörténeti emlékparkká alakította, kis mesterséges tóval, melyben 11 kétnyelvű helytörténeti tábla mutatja be Pilisvörösvár 320 éves történelmét az első sváb betelepülésektől napjainkig.

A római légiók a mai település határán húzódó római úton vonultak a Nyugat meghódítására. A mai Szabadságliget területén segédtábor állt a légiók rendelkezésére és kiszolgálására, ezt a régészeti kutatások és a Városi Könyvtár udvarán felállított mérföldkövek tanúsítják.

1543-ban Lala Musztafa az utak találkozásánálpalánkvárat építtetett – a Buda és Esztergom közötti út védelmére -­ kőből, téglából, palánkból és vörös agyagból. A vár már messziről vörösen csillogott, ezért a törökök vörös palánkvárnak, röviden Vörösvárnak nevezték. A község a Pilisvörösvár nevet 1901-ben kapta.

A törökök által feldúlt vidék lakatlanná vált. Vörösvár első földesura, gróf Csáky László, I. Lipót császártól német parasztokat, telepeseket kért a földek művelésére. Még abban az évben 1689. augusztus 4-én megjelentek az első telepesek, négy család Dél-Németországból. A szorgalmas “sváb” telepesek virágzó mezőgazdasági kultúrát teremtettek.

A XVIII. sz. közepétől érkeztek a zsidó kereskedők is, a korabeli leírások szerint Vörösvár a zsidó hitélet jelentős vidéki központja volt. Az egykori virágzó zsidó kultúrára ma már csak a Lőcsei utcai zsidótemető sírkövei emlékeztetnek.

Mária Terézia rendeletére 1749-ben elkészült a Budapest és Bécs közötti úgynevezett “posta út”, pár év múlva megindult az utasokat szállító postakocsi járat is, ennek egyik megállóhelye 1888-ig Vörösváron volt. A posta állomás a mai városháza épülete volt.

1895. november 16-án Vörösváron áthaladt az első vonat, az akkor épült Budapest-Esztergom gőzvasút vonalon.

1896-ban egy belga tőkéscsoport kőszénbányát nyitott a szomszédos Szentiván községben. Hamarosan kiderült, hogy a szénbánya átnyúlik Vörösvár határába. A vörösvári Lipót-akna 1940-ig működött. A termelés folyamatos bővítésével szemben a bányászok helyzete romlott, ezért 1928. november 23-án kéthónapossztrájkba léptek. A megélhetés és a község fejlődése szempontjából sokat jelentett a bánya. 1923-ban a bányától kapott energiának köszönhette Pilisvörösvár és környéke a villamosítást.

A magyar történelem sorsfordulói, a háborúk Vörösvárt sem kímélték. Az I. világháborúban közel 100 vörösvári katona halt meg. 1944 pünkösdjén 50 zsidó családot hurcoltak el, közülük csak öten tértek vissza Vörösvárra. A II. világháború után Vörösváron a hatóságok nem éltek a kényszerítés eszközével, nem telepítették ki a németajkú lakosságot, mert a hadiipar működtetéséhez szükség volt a jelentős számú, iparban foglalkoztatott ember munkájára.

Pilisvörösvár az elmúlt évtizedekben fokozatosan a Pilisi-medence oktatási, szolgáltatási központjává vált, e térségi szerepének, valamint folyamatos fejlődésének köszönhetően 1997-ben városi rangot kapott. A lakosok száma gyorsan növekszik, 2010-ben már eléri a 14. 000 főt.

A 150 éves török uralom és a törökök kiűzése után az ország középső része elnéptelenedett, a földek parlagon hevertek.

A földeket meg kellett művelni, a sivár területeket élettel kellett megtölteni, ehhez szükség volt tapasztalt földművesekre. A királyi udvar és a földesurak egyaránt német nyelvterületről igyekeztek telepeseket hívni. Követeik vonzó képet festettek az itteni viszonyokról: jól termő földek, csodálatos klíma várja az idetelepülőket, akik különböző kiváltságokat is kapnak, többek között ingyen termőföldet, építőanyagot a házépítéshez, néhány év adómentességet, katonai szolgálat alól való felmentést.

A Magyarországon való letelepedés sokakat csábított, hiszen ekkoriban a német területeken csak az elsőszülött örökölhetett földet, a földesurak magas adókat vetettek ki.

Az első telepesek a mai Baden- Württemberg tartományból, sváb nyelvterületről érkeztek, ezért a magyarok az összes német telepest “svábnak” nevezték, függetlenül attól, hogy később bajor, frank, lotaringiai és osztrák területekről is sokan vállalták a többnapos dunai hajóutat, hogy itt új életet kezdhessenek.

A telepeseknek kezdetben nem volt könnyű dolguk, a terméketlen földek, a járványok, az éhínség és gyakran az ellenségeskedés keserítette meg életüket.

Erdőket irtottak, mocsarakat csapoltak, művelték a földet, házakat építettek, szorgalmukkal, kitartásukkal évek, évtizedek alatt rendezett, tiszta településeket hoztak létre.

Vörösváron a török uralom után a postamester mellett csak néhány lakosa volt a falunak, ezért Csáky László gróf, Vörösvár földesura is hívott német telepeseket. 1689. július 4-én négy földművelő család érkezett ide sváb nyelvterületről, így Vörösvár volt az első település a környéken, ahol németek telepedtek le. 1696-ban már 64 német és 2 magyar háztulajdonost tartottak nyilván.

Mária Terézia uralkodása idején további 43 házaspár érkezett sváb területről, 17 Bajorországból, 15 Ausztriából, 15 más vidékről. Később egyre többen érkeztek Bajorországból, s az itt élők az ő nyelvüket, szokásaikat vették át. Ezért a vörösváriak a mai napig bajor nyelvjárást beszélnek.

Nem sokkal megérkezésük után, 1692-ben az első vörösvári telepesek fából megépítették az újjátelepített községkatolikus templomát. Az azóta többször is renovált és Nagyboldogasszonynak szentelt templomunk 1703-ban épült fel. A Templom téren kapott helyet a parókia és a kántorlak – valamint a község földesurának uradalmi központja.

További képek »

Ma már kevesen emlékezhetnek arra, hogy a község földesura zsidók letelepedését is engedélyezte, s hogy a Vörösváron épült zsinagóga – amely mellett mikve (rituális fürdő) és jesiva (héber hittudományi főiskola) is működött – az ország egyik legrégibb ortodox hitközségének temploma volt, s hogy az egyházközség élén nagyhírű tudós rabbik álltak.

A község felekezeti karakterét mindig a római katolikusok határozták meg, és a Templom mellett több, a hívek, az egyház és a község életében fontos szerepet játszó kápolna is a vörösváriak mély vallásosságáról, jámborságáról tanúskodik. A Mariahilf vagy Pfeiffer-kápolnát 1774-ben, a Tizennégy Segítő Szentről és a Fájdalmas Anyáról elnevezett Erdei Kápolnát, a pünkösdhétfői búcsúk színhelyét 1780 körül, a Kálvária-kápolnát 1710-ben emelték eleink. A tűzoltók védőszentje, Szent Flórián kápolnája a 19. század elején épült.

A bánya megnyitása, a nagyszámú betelepülő család, a Bányatelep megépítése két szempontból is jelentősnek bizonyult a község egyházi életében. A katolikus hívek számára a bánya vezetősége 1930-ban rendezte be aBánya kápolnát, ahol a bányászok Borbála-napi körmenetüket is tartották. S a bányának köszönhetően jelentek meg reformátusok Vörösváron, egyházközséggé izmosodott felekezetük önálló templomot épített.

Vörösvár népességének növekedése elkerülhetetlenné tette, hogy a Szabadságligeten élő hívek számára is épüljön egy katolikus templom. Erre a rendszerváltás után került sor, 1992-ben a Szent Család tiszteletére szentelték fel a ligeti templomot.

A falu, a közösség életében kezdettől fogva fontos szerepet töltött be a zene, elsősorban a fúvószene.

A német telepesek valószínűleg magukkal hozták őshazájukból hangszereiket, és közösségük szórakoztatására játszottak.

További képek »

A Pilisvörösvári Fúvószenekar alapítója a Mauterer karnagydinasztia volt. A Mauterer család Baden-Württembergből származik. Mautererék már a XVIII. században vezető szerepet töltöttek be a község zenei életében. Több generáción keresztül (Mauterer Jakab, Mauterer Márton, Mauterer János) vezették a helyi fúvószenekart.

A Mauterer-ház majdnem 40 éven keresztül a falu igazi zeneiskolája volt. Mauterer János rendszeresen gondoskodott a zenekar utánpótlásáról.

Pilisvörösváron 1941-ig vonószenekar is létezett. Ez a zenekar játszotta újévkor, húsvétkor, pünkösdkor, úrnapkor, búcsúkor, Szent István napkor, gyertyaszentelőkor és karácsonykor a misét.

A szokásos bálokat mindig a fúvósok nyitották meg, és a vendégek éjfélig fúvószenére szórakoztak. Éjfél körül a zenekar átváltozott vonószenekarrá. Így játszottak hajnalig, majd 4 órakor hangszert cseréltek, és reggelig ismét a rezes banda “húzta”. Nagy ünnepekkor a falu mind a 24 vendéglője zenével akarta szórakoztatni a vendégeit, ezért a zenekarok kisebb együttesekké, sramlizenekarokká alakultak. Ilyenkor általában polkát, keringőt, csárdást és mazurkát játszottak. Később ehhez csatlakozott a foxtrott és a tangó.

Nem sokkal az I. világháború előtt Cservenka Ferenc vezetésével új fúvószenekar alakult Pilisvörösváron, mégpedig a bányászzenekar, amely 30-32 tagjával a pilisi régió legnagyobb fúvószenekara lett. Elsősorban a bányászok, a bánya jeles eseményein játszottak, de alkalomadtán a falu rendezvényeit is gazdagították játékukkal. Amikor 1940-ben a vörösvári bányát bezárták, a zenekar is feloszlott, de Pilisszentivánon újjáalakult.

A vörösváriak mindig élni tudtak a főváros közelségéből fakadó lehetőségekkel, már a vasút megjelenése előtt gyalogosan vagy stráfkocsival jártak Budára, Pestre, ahol tejet, gyümölcsöt, virágot, vagy a tisztítószerként használt Reibsandot árultak piacokon és házaknál. Ennek a kereskedelmi formának jellegzetes alakja a Mülimárivolt. A községi kereskedelem a 19-20. század fordulójáig a jellemzően zsidó vörösvári lakosok szatócsboltjait jelentette, míg az ipar (kovács, kötélfonó, kádár, pék, mészáros stb.) a paraszti gazdaságokat szolgálta ki.

További képek »

A fordulatot a vasúti közlekedés megindulása (1894) majd a bánya megnyitása (1903) jelentette, elsősorban a népesség gyors növekedésével, differenciálódásával és új igények megjelenésével. Gyors ütemben nőtt az iparosok: kőművesek, ácsok, asztalosok, cipészek, szabók, hentesek, kötők, kőfaragók stb. száma. Az iparosok jellemzően saját lakásukban dolgoztak, s egy vagy két segédet alkalmaztak, de néhány ügyes mester kiemelkedett közülük, s a községi virilisek (legnagyobb adófizetők) sorába emelkedett. A növekvő lakosságot egyre több kis üzlet szolgálta ki, a bányászok számára működött egy saját konzum is a Fő utcán. A vendéglők, kocsmák száma is gyarapodott, s kialakult a stabil kuncsaftok köre, volt, ahová a parasztok jártak szívesen kártyázni, volt, ahol iparosok söröztek és szórakoztak inkább, ahogy akadt olyan vendéglő is, ahová a bányászok tértek be szívesen. A vörösvári iparosok és kereskedők többsége paraszti sorból származott és soha nem szakadt el a földtől, maga is gazdálkodott, s aki tehette, bevételeit föld vásárlására fordította. A szerényebb egzisztenciájú iparosok, kereskedők pedig legalább egy kis szőlőbirtokot műveltek.

A kor elvárásainak és a mindenkori törvényeknek megfelelően községünkben a 18. század elejétől működöttfalusi iskola, az iskolamesterek egyben kántorok, orgonisták vagy jegyzők voltak, tehát több községi és egyházi tisztséget betöltöttek. Az iskolamesterek jellemzően saját otthonaikban tanították a gyerekeket, de a létszám növekedése a 19. században szükségessé tette egy-egy önálló iskolaépület létrehozását, külön a fiúk, külön a leányok számára. Ezt a község magánházak megvételével oldotta meg. Az első óvoda 1885-ben nyitotta meg kapuját Vörösváron.

További képek »

A 20. század elején a gyermekek számának emelkedésével szűkössé váltak a meglévő épületek, így napirendre került a meglévők mellé egy új állami óvoda és elemi iskola építésének ügye. Az intézmények helyét a sváb telepesfalu központjában, a Templom téren jelölték ki, a ma is álló épületeket 1911-ben adták át.

1926-ban rendelet kötelezte az ötezer lelkesnél nagyobb településeketpolgári iskola létesítésére. Ekkor már három éve működött a faluban egy magán polgári leány- és fiúiskola, amely 1927-ben, a községi elöljáróság döntése nyomán állami polgárivá vált. Szükség lett volna egy új iskolaépületre, de a község pénzt nemigen akart áldozni az építkezésre. Hosszas huzavona után a képviselő-testület Hóman Bálint kultuszminiszterhez fordult anyagi támogatásért, s a miniszter jelentős államsegélyt és kamatnélküli kölcsönt eszközölt ki az iskola építésére. A Vásár téri polgári iskola ünnepélyes átadására 1938. december ötödikén került sor. Jelen volt Hóman Bálint is, aki gyerekkorának egy részét Vörösváron töltötte, s aki e napon átvehette a díszpolgárságáról szóló oklevelet a község elöljáróitól.

Pilisvörösváron 1963-ban kezdődött a gimnáziumi oktatás, először a Vásár téri iskolában, majd 1968-tól önálló épületben. A gimnáziumi és közgazdasági szakképzést nyújtó intézmény ma Friedrich Schiller nevét viseli, fenntartója a Magyarországi Németek Országos Önkormányzata. A vörösvári iskolaügy veszteséget is elszenvedett: a Muttnyánszky Ádám Szakközépiskolát, amely 1954 óta képzett szakmunkásokat, fenntartója 2007-ben végleg bezárta. Napjainkban öt óvoda, két községi és egy alapítványi általános iskola valamint egy középiskola kínálja szolgáltatásait a városban és környékén élők számára.

A pilisi medencében a szénbányászat gyökerei a XIX. század végéig nyúlnak vissza, amikor az ipari fejlődés következtében létrejött egyre több pesti és budai gyárnak tüzelőanyagra volt szüksége. Egymás után létesültek a pilisi bányák, 1898-ban a belga Societé anonyme des charbonnages du Bassin de Budapest érdekeltségébe tartozó Budapestvidéki Kőszénbánya Rt. belekezdett a pilisszentiváni Erzsébet-akna mélyítésébe, aminek eredményeképpen kiderült, hogy a szénmező benyúlik Vörösvár alá is. 1904-ben nyitották meg a Lipót ikeraknákat, amelyek 1940-ig üzemeltek. A szenet 200-250 méter mélyről hozták fel, még a XX. század elején is 12 órából állt egy műszak. A bányában a hét minden napján folyt a kőszénfejtés.

További képek »

A bánya sok embernek biztosított megélhetést, hiszen nem csak bányászoknak nyújtott munkát, hanem például asztalosoknak, ácsoknak, kőműveseknek, fuvarozóknak is. Sok bányász idegenből (pl. Dorog, Észak-Magyarország, Németország, Ausztria, Szerbia, Horvátország, Erdély) érkezett, mivel a helybeliek közül nem találtak elég munkaerőt a föld alatti munkára. Az újonnan érkezettek számára Pilisvörösváron három kolónia épült: az Alsó Kolónia, az Öreg Kolónia és az Új kolónia. Az első világháború után szerb és orosz hadifoglyokat is dolgoztattak a bányában.

A kőszénbánya vezetősége 1930-ban a Bécsi úton lévő munkásszállást kápolnának rendezte be. A kápolna védőszentje Szent Borbála, akinek emléknapján szünetelt a szénkitermelés a bányában.

A bányászok szabadidejüket dalárdájukban és zenekarukban is eltölthették.
A már nem létező bánya emlékét őrzi Vörösvár egyik negyedének a neve (Bányatelep) valamint a város szélén található bányatavak. Utóbbiak közül a legismertebb a Slötyi, ami a német “Schlamm” (iszap) szóból ered.

A Lipót-aknán (1904-1940) kívül létezett még az Új (lejtős) akna (1917-1926) és Pilisvörösvári lejtősakna (1947-1949), amelyről alig maradt fenn adat.

Farsang

A farsang vízkereszttől (jan. 6.) hamvazószerdáig, a nagyböjt kezdetéig tart, de napjainkban általában már csak az utolsó három napon: farsang vasárnapján, farsanghétfőn és húshagyó kedden szokás ünnepelni. A magyar ‘farsang’ elnevezés a német Fasching szóból ered. A magyarországi farsangi szokások kialakulásában a Magyarországon élő németek fontos szerepet játszottak. A vörösvári farsangi bálokon a falu fiatalságának lehetősége nyílt arra, hogy a fiúk és a lányok megismerjék egymást. A lányok a terem szélén egymásba karolva álltak és arra vártak, hogy felkérjék őket. A gyakran hajnalig is eltartó bálokon a zenéről mindig egy rezesbanda gondoskodott, a legkedveltebb fúvószenekar a Mauterer zenekar (“Maura Panda”) volt. A családasszonyok farsang vasárnapján farsangi fánkot vagy cakkos szélű csörögefánkot sütöttek. A farsangi ünnepségek húshagyó kedden érték el a tetőpontjukat, amikor a farsangot szimbolikusan eltemették. A farsangtemetés során egy szalmabábut koporsóba fektettek és a bábut (nőnek öltözött) férfiak tréfás mondókákkal és dalokkal búcsúztatták el. Régen, a farsang elbúcsúztatása után a koporsót vidám menetben a falu végére vitték, ahol egy ünnepi beszéd után eltemették.

További képek »

Májusfa

Május elsejére virradó éjszaka a fiúk májusfákat állítottak a faluban. Előző nap kimentek az erdőbe, ahol kiválasztottak és kivágtak egy pár fiatal, 2-3 méter magas, már zöldellő fát. A fákat színes krepp-papírból kivágott szalagokkal, girlandokkal egy kis üveg borral és kiflivel díszítették fel.
A fiúk annak a lánynak a háza előtt állítottak májusfát, aki tetszett nekik. A májusfát a szeretett lány háza előtt a legnagyobb titokban, az éj leple alatt kellett felállítani, így előfordulhatott, hogy a lányos házakban csak találgatni tudták, hogy vajon ki lehet a titokzatos “lovag”. A májusfa egy hónapig, június elsejéig díszítette a kerítéseket. Június elsejére virradó éjszaka az a személy szedte le a májusfát, aki egy hónappal korábban állította. A májusfa állítóját ilyenkor – ha tetszett a lánynak és a szüleinek az udvarló személye – behívták a házba, és süteménnyel, borral kínálták.

Búcsú (Kiridoog)

Augusztus 15-én, Mária Mennybemenetele napján ünnepli a városi plébániatemplom a búcsúját. A vörösváriak már hetekkel a búcsú előtt elkezdtek készülődni az ünnepre. A házakat kifestették, kimeszelték és kitakarították. A kerteket rendbe rakták és felszórták murvával. Búcsú vasárnapján ebédkor a háziasszonyok libát, kacsát, tyúkot tálaltak, desszertként pedig mákos és diós sütemények, torták kerültek az asztalra. A búcsú ünnepe 10 órakor a németnyelvű misével kezdődött. A mise után került sor az ünnepi ebédre, amire rokonokat és ismerősöket is meghívtak. Délután, amíg az idősebbek egy pohár bor mellett beszélgettek, a gyerekek és a fiatalok a régi focipálya területén kialakított vásárba látogattak el, ahol édességeket, játékokat lehetett vásárolni és a búcsú idejére felállított hintákon lehetett szórakozni.

Szüret

Októberben, amikor elérkezett a szüret ideje, a gyerekek, a férfiak és az asszonyok szüretelni indultak a szőlőkertekbe. A szőlőfürtökből asztali bort és csingerbort készítettek. A csingerbor kis alkoholtartalmú ital, amit a kipréselt szőlőszemekből erjesztettek.

A szüretet a szüreti felvonulással ünnepelték meg: az emberek lovaskocsin körbejárták a falut, a mai Dózsa György úton, a Hősök terén és a Fő úton meg-megálltak, énekeltek, táncoltak és vigadoztak. A szüreti felvonulásban az első lovaskocsi bakján ült a szüreti mulatság idejére választott bíró és bíróné. A szüreti mulatság a szüreti bállal zárult.

Ősszel, a szüret után került sor a kukoricafosztásra is. A kukoricafosztás során a rokonok és a barátok a kertben vagy egy pajtában a leszedett kukoricacsövek külső leveleit tépték le úgy, hogy a belső zsenge leveleket meghagyták. Ezeknél a meghagyott leveleknél fogva vastag copfokba fonták össze a kukoricacsöveket, amelyeket később a padláson vagy az eresz alatt akasztották fel.

Advent, karácsony és újév

A téli ünnepkör legjelentősebb eseménye a karácsony. Az egyházi év advent első vasárnapjával kezdődik. Adventi időszaknak a december 25. előtti négy hetet nevezzük. Adventben a vörösvári emberek fizikailag és lelkileg is készültek a karácsonyra: kitakarították a házukat, rendbe tették a portájukat, a karácsony előtti utolsó napokban süteményeket sütöttek. Ebben a négy hétben tartózkodtak a vigasságoktól, táncmulatságoktól, és aki tehette, elment a hétköznap hajnali 6-kor kezdődő roráte-misékre. Az adventi koszorún a vasárnaponkénti egy-egy gyertya gyújtása új keletű szokás, kb. az 1980-as évekig csak a templomban lehetett adventi koszorút látni. Régi, vagyis második világháború előtti szokás volt azonban, hogy december 24-én, délután 4-5 gyerek körbejárta a család ismerőseit, rokonait. Bekopogtattak az ajtón és hangosan bekiabáltak, hogy bejöhet-e a Chris(t)kindl? Az igenlő válaszra bementek a gyerekek a konyhába, lerakták a sajátkészítésű jászolt, körbeállták és elénekelték Jézus Krisztus születésének történetét. A kriszkindlit éneklő gyerekeket (kriskindlsi?ö) mindenhol szívesen fogadták, a vendéglátók az éneklésért aprópénzt és süteményt adtak. Karácsony legelterjedtebb süteménye a mákos (moo?päägl) és diós (nuspäägl) bejgli volt.

Az ünnepek után, a karácsony és az újév közötti héten az emberek meglátogatták a rokonaikat. Január elsején az emberek az újév alkalmából jó egészséget, boldog és szerencsét hozó újesztendőt kívántak egymásnak. Háromkirályok napján a pap megszentelte a házakat és szentelt krétával Gáspár, Menyhért és Boldizsár neveinek kezdőbetűjét (C+M+B) rajzolt a bejárati ajtóra. Ezen a napon, a szentmise keretein belül vízszentelést tartottak. A Vízkeresztkor hazavitt szentelt vízzel nagy viharok alatt az asszonyok behintették a ház helyiségeit, hogy a házba ne üssön mennykő.

Az esküvő

Az esküvők ideje az 1940-es évekig a paraszti munka és az egyházi év ritmusához igazodott: farsangi időben vagy novemberben ülték meg őket. A lakodalmat otthon ünnepelték, a paraszti esküvőkre általában ötven vendéget hívtak, akik már az előző héten hordták az esküvői házhoz a hozzávalókat. A padokat, poharakat, étkészletet, mélytányérokat valamelyik vendéglőből kölcsönözték. A parasztcsaládból származó menyasszonyok sötét viseletben, fehér köténnyel, kezükben égő gyertyával, fejükön mirtuszkoszorúval járultak az oltár elé. Az öltözék éke a citromfa és rozmaring ágával díszített, vállra terített kasmírkendő volt. A két ágacskát az oltárra helyezték, áldást hozott a házaspárra. Az ágacskát néha almába vagy narancsba szúrták, ezt a menyasszonyt kísérő két koszorúslány tette az oltárra. Az alma a házaspár hitbeli egységét fejezte ki.

A szertartás után a menet a zenekarral az élen a lakodalmas házba vonult, ahol bőséges ebédet, majd vacsorát szolgáltak fel a vendégeknek. A reggelig tartó lakodalom után az ifjú párt zenei kísérettel új otthonukba kísérték.

A II. világháború előtt a fiúknak 2-3 nyári, illetve téli nadrágjuk volt. 14 évesen kapták meg életük első csizmanadrágját, amelyet a csizmához szabtak. A lányok és az asszonyok blúzt és szoknyát hordtak. A szoknya alá 4-5 alsószoknyát is fel lehetett venni, hogy a felsőszoknya tartása szép legyen. A nők szoknyája bokáig ért, a felsőrészük (Jupl) egy derékig érő blúz volt, ami derékban fodros volt, a fodrok a szoknyára hajlottak. A szoknyához mindig kötényt is kötöttek. A kötényt szárazon mángorolták, hogy minél fényesebb és sima legyen. A mángorolt kötényt tenyérnyi nagyságú téglalapra hajtogatták, így tették be a ruhásszekrénybe. A friss, a hajtogatástól kockás kötény azt jelentette, hogy a gazdája rendszerető, rendes, gondos asszony. A fiatalabb nők ruházata színben harmonizált, például egy barna szoknyához drapp felsőt és barna mintás fejkendőt vettek fel.

További képek »

Az idősebb vörösvári asszonyok sötétkék, barna, szürke, vagy fekete szoknyában jártak. A kötény alá, ha vásárba vagy misére mentek, egy kis szövetbatyut kötöttek: ebbe tették a zsebkendőt és a pénzt. Télen a férfiak télikabátot vagy bundával bélelt bőrkabátot, csizmanadrágot, kucsmát és bőrkesztyűt, a nők fekete, vastag vállkendőt hordtak. Az öltözködés függött a család anyagi helyzetétől, de még a legszegényebbeknek is volt egy hétköznapi és egy ünnepi ruhája. Az ünnepi ruhát hétköznap nem hordták.

Az 1930-as évektől kezdve mind a nők, mind a férfiak körében egyre jobban terjedt a városi divat, amely mindinkább kiszorította a régi sváb öltözködést a hétköznapokból. A vörösvári emberek a II. világháború után a svábokra kifejtett közéleti-politikai nyomás miatt szinte egyik napról a másikra sváb népviseletből városi ruhába öltöztek át.

Készítette:

A Német Nemzetiségi Önkormányzat megbízásából: Sax Ibolya, Dr. Váradi Monika Mária, Szabóné Bogár Erika, Dr. Müller Márta és dr. Kerekes Gábor

 Oldal nyomtatása