Kertek-alja Tanösvény - Kenderáztatók – kendertermesztés Hollókőn (tanösvény)

A kender (Cannabis sativus) az önellátó paraszti gazdálkodás legfontosabb nem táplálkozási célból termesztett növénye volt. Mély, termékeny talajt kívánó növény, ezért a határnak erre a célra alkalmas részén, a „kenderföldek”-nek nevezett dűlőkben termesztették. Hollókőn a Kenderföldek az Ófalu nyugati végében, a patak mentén voltak, itt a falu családjai egy-egy keskeny parcellában termesztették meg a számukra szükséges mennyiséget.

A kender kapásnövényként jól beilleszthető volt a vetésforgóba, feldolgozásának őszi munkacsúcsa pedig összeegyeztethető volt a gabonatermesztés munkálataival. A kenderföldek talaját gondosan előkészítették, szántás előtt megtrágyázták, jellemzően nagy tápanyagtartalmú tyúktrágyával. A szántást szokás szerint április végén – május elején végezték és közvetlenül utána vetettek. A kender vetését a legutóbbi időkig kézzel végezték, hagyományosan Zsófia napján (május 15.), amikor már a kései fagyok nem okoztak gondot. A kendermagot olyan sűrűre vetették, hogy fokozottan érvényesüljön a növény gyomelnyomó hatása. Ezért a kendervetemény nem igényelt sok ápolási munkát. A betakarítást kézzel végezték, gyökerestől kitépték, azaz „nyőtték” a nagyra nőtt növényt. A nyövés két részletben történt, a virágos kendert aratás után, a magvas kendert szeptemberben húzgálták ki, majd a napon megszárították.

A kender feldolgozásának kezdeti lépései ugyancsak a patakvölgyekhez vagy egyéb mély fekvésű területekhez kötődtek. Kenderáztatási célból a patak vizét elrekesztették vagy kis tavakat ástak. Hollókőn mindkét módszert alkalmazták, a Várkúti-patak mentén 30-40, a Hollókői-patak völgyében 10-15 kenderáztató tó volt. Ezeket a körülbelül 2 méter hosszú, 1-2 méter széles, 1-1.5 méter mély gödröket a patak közelébe ásták, itt a magas talajvíz biztosította, hogy az év nagy részében ne száradjanak ki. A gödröket az őket használó családok tisztán tartották, a beléjük helyezett kenderkévéket kövekkel, fákkal nyomták a víz alá. A virágos kendert általában egy hétig, a magvas kendert két hétig áztatták, majd megszárítva a feldolgozás további fázisai, a törés, tilolás és fésülés következtek. A kenderfeldolgozást az őszi mezőgazdasági munkák kezdetéig befejezték és csak ezek befejezése után vették elő újra.

Tudod-e?

1. Mi a tiló?
A kender törésére és tisztítására (tilolására) használt, fából készült eszköz. Az alsó, lábakon álló párhuzamos élei közé csapják bele a vágókarját, hogy a keresztbe fektetett kenderszálakat megtörje és megtisztítsa.

2. Mit neveznek pozdorjának?
Kendertörés közben a rostok közül kihulló, összetört fás törmeléket.

3. Mire használták a gerebent?
A gereben nyeles faeszköz, merőlegesen bevert szegsorokkal, melyet a kender tilolással kinyert rostjainak fésülésére használtak. Az utóbbi időkben legismertebb gereben típus a deszkára erősített fakorong, sűrűn teletűzdelve szegekkel.

4. Mi a kenderkóc és a szösz?
A kender kikészített rostjainak minőségi kategóriáit jelölték ezekkel a szavakkal. A durva rostszálak adták a zsákkészítésre alkalmas kócot, a közepes minőségű szálak a szöszt (vagy szöszit), a fehérnemű készítésére használt legfinomabb szálakat pedig a kender fejének nevezték.

5. Mire jó a guzsaly és az orsó?
A guzsaly a fonáshoz, vagyis a kender szálainak fonallá sodrásához használt farúd, amelyre a rostcsomót felkötötték, majd erről került a kész fonal az orsóra. A guzsalyt és az orsót gyakran faragással vagy festéssel díszítve, szerelmi ajándékként készítette a legény a lánynak.

6. Mi a motolla?

Az orsóról a fonalat a motollára tekerik fel, amellyel a fonal lemérését és motringolását (azaz fonálcsomó készítését) végzik.

7. Miért voltak fontosak a fonók a falu életében?

A késő ősztől tél végéig kitartó fonást a fonóházakban végezték a lányok és az asszonyok. Munka közben éneklés, mesélés folyt, de a legények is meglátogatták a fonót és játszottak, táncoltak. A fonók így a hagyomány átadásának és a fiatalok ismerkedésének is a legfontosabb helyszínei voltak.