Római romok (szökőkút)

Római erődök maradványai a Szentendrei-Duna (Bolhavár) és a Váci Duna-ág (a váci révnél) partján.
 

A római katonai alakulatok a Flavius-kortól (69–96) állomásoztak a Duna mentén. Az ekkor felépített katonai táborok még fa-föld szerkezetű sáncok voltak. Bár régészeti bizonyítékunk nincs rá, de valószínű, hogy már ekkor is épültek őrtornyok.
A legelső biztos forrásunk a Traianus-oszlop, amelynek a dák háborút (101–102) bemutató reliefjei Duna-parti őrtornyokat ábrázolnak. (90. kép) A korai, 1–2. századi őrtornyok megtalálását nehezíti az is, hogy fából épülvén felszíni nyomuk nem maradt mára. Ilyen fa őrtornyok árkait Pilismarótról ismerjük. Ezek mellett – ahogy a Traianus-oszlop ábrázolásán is látható – már kőből is építettek őrtornyokat.

Az 1. században kialakult határvédelmi rendszer töretlenül élt tovább a 2–3. században is. Természetesen folyamatosan zajlottak építkezések a limesen, de a rendszer alapelvei nem változtak. Ebben a században, a markomann háborúk (166– 180) utáni helyreállításokkal egyidőben, Commodus császársága (180–192) idején számos őrtornyot emeltek. Ezeknek azonban csak építési feliratait ismerjük.
A közel egységes szövegű feliratokból több mint húszat ismerünk, de mindegyik szórvány, vagy másodlagosan, késő római épületekbe falazva, vagy sírokban került elő. A feltárt őrtornyok leletei általában későbbiek (esetleg a Visegrád–Várkert-dűlőben és Óbudán, a Lajos u. 71–85. sz. alatt feltárt őrtorony datálható erre a korszakra), így egyelőre a régészet adós marad az építési feliratokhoz tartozó őrtornyok azonosításával.

A római hadviselés a 4. században alakult át. A hadsereg nagyobb részéből mozgó csapatokat szerveztek. Idővel lecsökkent a határon állomásozó katonaság létszáma, és többé nem volt képes minden korábbi tábort megtölteni. Ezért új típusú épületeket és számos új őrtornyot emeltek. A megye és Budapest területén ismert 40 őrtoronyból legalább 28 ebben az időszakban, közelebbről Valentinianus uralkodása (364–375) alatt épült.
Az egyik új típusú épület négyzetes alaprajza az őrtornyokéhoz áll közel, de alapterületük nagyobb (a korábbi 5–10 m-es oldalhossz helyett 18 m), és emiatt négy belső pillér tartja a födémet. A kerítőárok mellett kő kerítőfal is épült a tornyok köré. Ez az épülettípus – a saroktornyok hiánya ellenére is – inkább kis erődnek tartható, amelyben nem felváltott őrségek teljesítettek szolgálatot, hanem állandó (max. 20 fős) legénységgel látták el őket. Ilyen típusú kiserődből ötöt ismerünk Magyarország területéről, és ebből négy Pest megye területére esik. A Budapest, Római parti egészen új felfedezés, csak 2010 ben került elő. Kettő, a visegrád–lepencei és a leányfalusi (91–92. kép) látogatható.

Az ugyanekkor épült őrtornyok többsége azonban 10×10 m-es alapterületű, ritkán egy belső pillérrel, mint amilyen a szintén bemutatott visegrád–kőbányai őrtorony. Ennek építési feliratát is ismerjük, társai korát az építésnél felhasznált téglákba bélyegzett katonai tisztségviselők nevei segítenek meghatározni.
Az őrtornyok viszonylag sűrűn, 1–1,5 km távolságban ismertek Visegrádon. Dunabogdány és Budapest között a távolság a duplájára nő, mintegy 3 km. Ennek oka kettős: a Duna folyása itt egyenes, nem kanyarog, és a hegylábak sem nyúlnak a folyópartig, tehát a látótávolság nagyobb.
Ugyanakkor Esztergom és Pilismarót között, ahol a Duna folyása szintén egyenes, az őrtornyok közötti távolság mégis csak 500–750 m körül mozog. Itt nyilván a túlpart lakói, a kvádok ellenőrzése megkövetelte egy-egy betörés lehető leggyorsabb észlelését és híradását a táborok irányába.
Dunabogdány és Budapest között a túlparton a Szentendrei-sziget ezt a gyors észlelést amúgy sem engedte meg, ugyanakkor egyben ütközőzónát is jelentett, hiszen a markomann háborúkat lezáró béke után „senki földjének” tekintették.

A 4. századi limes másik új típusú épülete a kikötőerőd. Ezek a Duna mindkét partján, részben a birodalom területén kívül épültek. Egy központi, téglalap alaprajzú toronyból állnak. Ezek középvonalában kisebb saroktornyokkal ellátott kerítőfal övezte a Duna felé a kikötőt. Ilyenek álltak Szobon, Verőcén, Kisorosziban, Tahitótfaluban, Dunakeszin, Szigetmonostor–Horányban is. Szerepük feltehetően kettős volt: a Barbaricum felé irányuló katonai akciók utánpótlásának biztosítása, de békeidőben a kereskedelem lebonyolításában is szerepet játszhattak. Közülük egy, a dunakeszi látogatható.
A hanyatló birodalom utolsó nagy építkezései nem jártak sikerrel. A dunakeszi kikötőerődöt építése után 10–20 évvel elhagyták és 430 után a tartomány hun uralom alá kerülésével az őrtornyok is elvesztették szerepüket.

A dunai limes világörökségi nevezésének előkészítése során azt kellett tapasztalnunk, hogy a római kor emlékei tovább pusztultak. Ez történt például a szentendrei Hunkadomb őrtornyával, ennek helyére lakóház épült. Vannak fontos helyszínek, amelyek helyét – megfelelő helyszínrajz hiányában – nem tudjuk megállapítani. Ezek közül kifejezetten szomorú, a szintén Szentendrén, a Dera-patak torkolatánál a két világháború között feltárt őrtorony esete. Az épület különleges, egy korábbi őrtoronyhoz szárnyfalakat építettek a Duna felé, kisebb saroktornyokkal. Ezzel alaprajza a kikötőerődökéhez vált hasonlatossá. Újbóli előkerülését csak egy szerencsés véletlentől várhatjuk.
Számos lelőhely értelmezése is kérdésessé vált. A Szentendrei-szigeten őrtoronyként számon tartott öt lelőhely inkább középkori épületek maradványait takarhatja. Budapesten is sok esetben sikerült bizonyítani, hogy tévesen gondoltunk római őrtornyokra, de pozitív eset is előfordul: a korábban feltételezett káposztásmegyeri őrtorony esetében sikerült alátámasztani a rom egykori létezését, és a víz alatti régészeti kutatások újra azonosították a 19. század óta elfelejtett romot Szigetújfalun.

A Pest megye és Budapest területén ismert mintegy negyven őrtoronyból tizennégy felelt meg a nevezés követelményeinek. Ebből hármat – Tahitótfaluban és Kisorosziban (valamint az albertfalvai tábort) – azért kellett kihagynunk a nevezésből, mert az önkormányzatok és a tulajdonosok ellenezték a világörökségi nevezést.
Ezzel a szomorú véleménnyel szemben azonban sokkal fontosabb, hogy a települések többsége – Szob, Visegrád, Dunabogdány, Verőce, Leányfalu, Szentendre, Szigetmonostor, Dunakeszi, Göd, Budakalász, Budapest (I., II., III., V. és XXII. kerület), Százhalombatta és Szigetújfalu – támogatta a nevezést, és így reménykedhetünk abban, hogy a jövőben megállítható múltunk emlékeinek további pusztulása, és újabb emlékek válhatnak bemutathatóvá a nagyközönség számára is.